Szelíd - Manógyár

Egy nap Tupakka megmutatta a Manógyárat. A gazdasági udvaron álló épület szénapadlásán van. Akkora, mint egy gyalogszék, de amúgy igen tekintélyes.

"...kinyílt a gépezet végén egy ajtócska - olyanforma, mint a kakukkos óráé -, és tömött aktatáskával a hóna alatt kisétált rajta egy vigyori manócska...

- Ez azért van, mert süt a nap.

- Mi van azért?

- Hogy vigyori.

- Mert ha nem süt?

- Akkor ajaj. Meg hajaj. Mert csendes esőben mélabús manócskák születnek, viharban mérgesek, szélben érdesek, zivatarban kotnyelesek, éjjel titokzatosak, holdvilágoson bölcsek, viharoson rosszmájúak, akkor meg, amikor a Rohadtsarok felől jön a rossz idő, rontó-bontók.

- És mi lesz velük?

- Mi lenne?! Szétszélednek a világban, odaszegődnek egy-egy emberhez és vigyorogatnak, mélabúznak, mérgelnek, érdelnek, kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek, rosszmájúlnak, rontanak-bontanak. Minden embernek jut belőlük. Olyiknak nem is egy. Jaj annak, akinek három rontó-bontója van.

Ijedten tekergettem a nyakam.

- Nekem is van?

Tupakka göcögve nevetett.

- Éppen négy.

Gyorsan a hátam mögé néztem. Na, de oda aztán nézhettem. Mert tudtam, anélkül is hogy Tupakka mondta volna, a manócskák, amint átmennek a szénaalagúton, láthatatlanok lesznek.

Forgott az agyam, mint a motolla. Jöttek sorra a mérgeim, az érdeim, a mélabúim, rontásaim-bontásaim. Hahó, de azért jókedvem is volt! S lehet, hogy bölcsen döntöttem néha-néha? Milyen manóim lehetnek?

....

Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék.

Neked vajon milyen manód van? 

Lázár Ervin