Megelégedett - Fejben dől el

Minden fejben dől el! - sokan mondják ezt, sokaktól hallhattuk, de akkor mégis hogyan? Hogyan tegyek rendet a gondolataim között? Hogyan küzdjem le vágyaimat, csalódottságom, és hogyan tegyem helyre a kapcsolatom Istennel vagy önmagammal? Miért és hogyan következik ebből a régóta vágyott megelégedettséget?

Hadd hozzak egy olyan példát vagy történetet, amit ti is viszonylag jól ismerhettek. Amikor Nick Vujicic (tudjátok aki karok és lábak nélkül született, az apja pedig egy lelkész), gyerekként úgy imádkozik, hogy "Istenem, legyen úgy, hogy én lefekszem aludni, és akkor én alszom egy jót, de ha nem jót az se baj, de ahogyan én alszom, és becsukom a szemem, és aztán mikor reggel fölébredek, egyszer csak már van karom meg lábam. Hát Uram, neked miből állna? Csináljuk azt, hogy én lefekszem aludni, és akkor csiribi-csiribá, és fölébredek, és van karom vagy lábam. Uram, nem kérek sokat, mert a többieknek is van. Nem kérek rosszat, mert ez jó. Hát valami olyasmit kérek, amiről te beszélsz, hogy szeretsz minden embert. Hát ki és mikor teljesítené ezt, ha nem te, és nem ma éjszaka?" Hát ha van szívből jövő imádság, akkor ez az, ahogy az a kisfiú elimádkozta, hogy "Istenem, kitől kérjem? Hát könyörülj rajtam!"

De ez a kisfiú 10 évesen, és 11, és 12, és 13 megéli, hogy nem nő ki sem a karja, sem a lába. Majd elég nagy lesz ahhoz, hogy azt is tudja, hogy ez sohasem fog megtörténni. Akkor a kérdés az, hogy hívő marad-e vagy nem? De akkor kiben fog hinni? Mi lesz ennek a hitnek a tartalma? Hát ez a hit, és ez az imádságos gyerek újból és újból szembesült azzal, hogy sosem lesz úgy, ahogyan ő hiszi, és ahogy imádkozik érte. Egyszer csak ez a kisfiú azt mondja

"Most döbbentem rá, hogy nincs hatalmamban afölött dönteni, hogy legyenek-e karjaim vagy lábaim, de eldönthetem, én eldönthetem, hogy egy életen keresztül fogok haragudni Istenre azért, amit nem adott, vagy egy életen át leszek hálás neki azért, amit adott." Hogy írhatjuk le ennek a kisfiúnak a fejlődését eddig az imádságig, és eddig a megfontolásig? Neki a régi önmagát a régi hitével egyszerűen szükséges volt elengednie és fölülmúlnia, pedig valami olyat imádkozott, és valami olyat élt meg, ami talán a leginkább ő volt a szíve mélyéből. És szükséges volt fölülmúlnia, különben az élet elviselhetetlen, érthetetlen, elfogadhatatlan. Pont úgy, ahogy Péter azt mondja "Ments Uram, ez teveled nem történhet meg. Mert ha ez veled megtörténik, tulajdonképpen énbennem mindennek vége van." De ez a kisfiú megélte a hitéből, hogy annak a hitnek, ahogy eddig hitt, és abban az Istenben, akiben eddig hitt, annak vége van. Amikor 18 és 20 éves lett, az a kisfiú már nem azzal a hittel, és nem abban az Istenben...

Itt messze többről van szó, mint két akarat ütközéséről. Ugye én is szeretnék valamit, ő is, s akkor az erősebbnek lesz igaza, akit Istennek hívnak. Az ember drámai természetéről van szó. Az a kifejezés, hogy önmegtagadás, annak a folyamatnak egy kiemelkedő pillanata, amikor valaki látja, hogy az önmaga felülmúlásának az egyik lehetetlen, elkerülhetetlen része az az, hogy egyszer csak ezt elengedje, és valami új szülessen meg benne. Ezt nevezik önmegtagadásnak, ezt a pillanatot.