Hepe hupa

"A mélypontokon intenzíven átéljük, hogy mintha a világ áldozattá tett volna bennünket. Nyomorultak és szerencsétlenek vagyunk. Ha belemegyünk az önsajnálat köreibe, akkor úgy is fogalmazhatunk, áldozatok. Miközben nemcsak áldozatok lehetünk, hanem áldozatot is hozhatunk. A kettő között határtalan különbség van! Az egyikben bezárom magam, a másikban meg kinyílik a világ. Az, hogy melyik történik meg, végső soron az én kezemben van. Lehetséges, hogy reálisan is mondhatnám, hogy valamiképpen áldozat vagyok, de ha belemegyek ebbe a zsákutcába, akkor végem van. Ezért bár tekinthetném magam áldozatnak, nem fogom, mert nem éri meg. A visszaemlékezések szerint a Gulágon azok haltak meg leghamarabb, akik nem láttak túl azon, hogy ők áldozatok, velük szörnyű igazságtalanság történt. Ugyanezt megfogalmazhatjuk úgy is, hogy előbb-utóbb átéljük ezekben a pillanatokban azt, hogy elveszítem magam. Kicsúszik az életem a kezem közül. Kicsúszom a saját kezem közül. Abban azonban dönthetek, hogy átadom-e magam vagy elveszítem magam. A veszteség adott, azon át kell mennem, csak abban dönthetek, hogy elveszítem vagy odaadom. Ez azonban óriási különbséget jelent, mert önmagamat átadva kaphatom vissza magam."

(Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig)