Figyelmes - A kis bice-bóca
"Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd! Ha van mit adnod, ne mondd embertársadnak: Menj el, jöjj holnap, majd akkor adok!" (Péld 3, 27-28)
Úgy emlékszem arra a napra, mikor a kis bice-bóca először kocogott be az iskolánkba, mintha tegnap lett volna. Még csak ősz vége volt, de már porka havak szállingóztak a levegőben...
- Van mit ennem - sietett a bice-bóca a megnyugtatással. Belenyúlt a ruhája egyik feslésébe, és kimarkolt belőle néhány szem kökényt. Egy szem elgurul, Cintula azt mindjárt fölkapta és beleharapott. El is fintorította a száját, úgy, hogy a füléig ért.
- Tanító úr, kérem, ez nem jó - jelentette olyan komolyan, mintha csak parancsba kapta volna, hogy mondjon véleményt a kökényről.
- Jó az - mosolyodott el a bice-bóca -, csak sok legyen belőle. A rigók is szeretik.
"No, én nem szeretnék kökényt ebédelni" - gondoltam magamban délben, mikor a tejbetáska levesbe belemerítettem a kanalamat. S arra gondoltam akkor is, mikor elém tolták a lekváros buktát. Kivettem egyet a tálból, és belecsúsztattam a ködmönzsebbe, azzal hónom alá csaptam a könyveimet, és húzódtam kifelé az ajtón ...
- Ezt teneked hoztam. Bukta.
- Tudom - mosolyodott el, és mindjárt bele is harapott. - Szeretem.
De aztán Tarán Laci is ott volt egy naranccsal. Egy másik fiú fügét hozott, a harmadik almát, a negyedik mákos kalácsot. Kisvártatva úgy be volt terítve mindenféle finomsággal az egész padka, akár egy cukrászbolt kirakata. A kis bice-bóca pedig zavartan kapkodott hol egyikhez, hol a másikhoz:
- Ez az enyém? Ez is az enyém? Mind az enyém? ...
Azt hiszem, soha olyan jók nem voltunk az iskolában, mint azon a délutánon. Korán alkonyodott, s ahogy bepiroslottak az ablakon a napáldozati felhők, mintha az angyalok dobáltak volna odafentről piros rózsákat az egész osztályra.
Móra Ferenc: A kis bice-bóca (részlet)
