Drágának tartalak és becsesnek
A mi hitünk szerint nem eredendően jónak születünk, hiszen a bűn megrontotta, megtörte istenképűségünket! De a tényt, hogy Isten a maga képmására teremtett, hogy drágának, értékesnek és becsesnek tart bennünket, mégsem hangsúlyozzuk eléggé! Ha rosszat teszünk, nem elég a bűn súlya, még mi is lehúzzuk magunkat - ha bocsánatot is kapunk, nem tudjuk elfogadni, mert minden pillanatunkat beárnyékolja a gondolat, amit magunkra kényszerítünk. Mi lenne, ha kicsit Isten szemével kezdenénk látni magunkat? Mi lenne, ha elhinnénk, hogy Valaki csak olyanért adja a legdrágább kincsét, akit tényleg szeret!
Szikszai Szabolcs írja, hogy nincsen talán nagyobb tabu a keresztény gondolati körön belül, mint az önmagunkra irányuló érzések és gondolatok. A keresztény ember "alázatos" ezért MÁSOKAT szeret, és nem magát. De "másokat szeretni" önmagam szeretete NÉLKÜL ugyanolyan suta és helytelen, mint a rettegett puszta önszeretet. A Biblia nagyon jól megragadja a társas kapcsolatok dinamikáját: csak azt tudod adni, amit MAGAD irányába is képes vagy produkálni. Mások szeretésének a próbája önmagam szeretete.A probléma ott kezdődik, amikor én MAGAMAT nem fogadom el. Mert mi a szeretet? Feltétel nélküli elfogadás! Úgy érzem, nem vagyok szeretetreméltó, nem becsülöm magamat és nem érzem úgy, hogy értékes lennék. Hibáim olyan mértékben felnagyítódnak, hogy csak azokra tudok összpontosítani, és úgy érzem, aki "ilyen rossz" azt nem is lehet szeretni. Lényegében szerethetetlenségem alapmozzanata bennem keresendő. Én nem vagyok képes arra, hogy magamat elfogadjam olyannak, amilyen vagyok, hogy aztán ennek következtében elkezdhessek megváltozni olyanná, amilyen szeretnék lenni. Emlékeztessük egymást! Emlékeztessük az értékeire a másikat! És engedjük meg Istennek is, hogy azt gondolja rólunk, hogy ÉRTÉKES, DRÁGA és BECSES vagy a szemében!
